Itt az ideje összegezni, mi volt korábban is... Nem akarok ünneprontó lenni, de szeretném érzékeltetni, mégis micsoda kontraszt van az elmúlt 2 év és a jelenem között.
2008. november 9.
Frozen Dreams
A fagyott álmok jégverése
Szomorú, halk zene szólt a távolban, melynek dallamát a fagyott, szürkéskérgű fák, jégcsapokkal tűzdelt gallyai, mint az orgona sípjai erősítettek fel. Ritmusát egy leány szívverése adta, a szövegét pedig gondolatai. Szemei könnyekben ázottan, üresen meredtek a kietlen pusztaságba, elkeseredetten, reménytelenül.
Jeges fuvallat söpört végig a tájon, magával sodorva a fagyott, állott port. A lányt nem különösebben érdekelte a hideg, hiszen teste már így is kihűlt, az élet számára már egy megfoghatatlan, transzcendentális fogalommá vált, amit sosem érhet már el. A vágások, a vörös, jéggé fagyott vér a testén arra utalt, hogy küzdött, de a harc, amit vívott nem az ő győzelmével ért véget. A pusztaság, a szomorúság, és a fagyos hideg maradt helyette. Életnek nyoma nem volt a környéken.
A könnyek, ahogy kifolytak egykor meleg, sötét barna szemeiből, úgy fagyott meg hófehér, deres arcán. Ajkai lilák, és érdesek voltak, melyen hang hónapok óta nem jött ki. Úgy érezte, elfelejtett beszélni, és ha tudna is, akkor se tenné, hiszen ilyen kietlen, jeges tájon kivel is tudna beszélgetni? Önmagával?
A szomorú zene dallama erősödni kezdett, szövege pedig kitisztulni. A lány gondolatai felerősödtek és a lassú, bús, de mégis dallamos alkotást a szél körbevitte a tájon.
”Szívemben tél van, testem nem éli nyarát. Az életet sosem értettem, hogy miért vagyunk ideát. Jég, és szív összeforr, a fagyott szellem átkarol, mikor kell…szemem felel…”
Néma csend következett, mintha a zongora, ami a kíséretet adta, lehangolódott volna. A lány felkapta a fejét, és az égre tekintett. A sötét felhők betakarták a jég kék eget, és amilyen gyorsan érkeztek, olyan hirtelen indult meg a jeges eső pusztító verése.
A földet, a fákat és a lányt sem kímélték. A jégcsapok, mintha nem is lettek volna, törtek ketté a náluk sokkal keményebb jéggombócoktól. A gallyak recsegését, a koppanást a fagyott földön tovább erősítette a szomorúság által állított, hatalmas kőfalak.
A lány nem védte a testét a jégtől. Több is a fejére esett… lassan felemelte, és jéggel borított tájra nézett, miközben arcát már vér áztatta. Mint kis folyamok csorogtak a vércsíkok a hófehér, fagyott arcon. Lassan az ajkaira harapott, melyből szintén vér buggyant ki. Az ég lassan kitisztult, és a felhők elvonultak.
A véres, szétfagyott test a földre borult, hátát a hideg, kemény jégdarabok nyomták. Remegve nyújtotta jobb kezét, amit lassan végighúzott a talajon. Ujjai kitapogattak egy nagyobb jégdarabot, ami fejét érte az imént. A vér még most is csillogott rajta, ami lassan terjedni kezdett a felszínén Ugyanez játszódott le az összes jégdarabbal. A vér vörösre kezdte festeni őket. Félelmetes látvány volt, ahogy egyszerre az összes jégdarab rikító vörössé változik, és kiolvad.
- Meghaltak… szétfolytak…
A lány saját álmainak vértengerében feküdt, üres tekintettel, sebektől vérző testtel. Egy nagy reccsenés jelezte, hogy egy fa éppen kidől, és csobbanó hanggal a vérbe zúdul.
Naomi lassan felült, lassan lélegezve, és köhögve. Látása elhomályosult, látása gyengült. A vér szintje lassan emelkedni kezdett, a föld mocsarassá, iszapossá vált. A vér beleitta magát a kidőlt fába, végigmarva annak fagyott kérgét.
A lány életében utoljára elmosolyodott. Még egy szomorú dalt akart énekelni, még egy utolsót, ami benne megfogalmazódott:
”Vér viszi világomat vesztébe, álmaim elfolynak medrébe. Szívem lassan megáll, mint az óra mely leáll és éjfélt üt… és a tájra mély csend ül.”
És hirtelen besötétedett… nagy csobbanás rázta csak fel a hirtelen beállt csöndet is. A fagyos, halott test a vérbe borult, elnyelve azt mindörökre…
Volt fájdalom, volt sírás, és... magány volt. Szerelem után sóvárogtam, szeretni akartam, szeretni valakit, aki viszont szeret engem. Elegem lett a plátói szerelmekből, a színészek, énekesek utáni csöpögésből. Egy férfire vágytam, aki megerősít, akinek úgy tetszem, ahogy vagyok. Pesszimista voltam, úgy tűnt, tologatom magam előtt a napokat, és semmi nem történik, csak vagyogatok.
Leginkább ez a szám illett hozzám, ha nem is minden sorával: https://www.youtube.com/watch?v=RPRsTrQA0cU
Ja és jogos a kérdés... lezárult ez a korszakom? Igen... remélem örökre..
