Olyannak képzelem a kapcsolatunkat, mint egy kicsi, gyámoltalan hernyócskát, ami elindul felfelé a barna, rücsköcs fatörzsön, felfelé a fán, hogy egy olyan helyet keressen, ahol sok a falevél. Zsenge, zöld levekre vágyik, harmatcseppekkel a végén, amivel kínzó szomját olthatja. Kitartóan mászik, kúszik a rögös úton, útjában, de megannyi csapda áll: egy üreg, melybe beleshet, egy éhes madár, mely megeheti. De, ha ő nem fél: akkor eljuthat a céljáig.
Apró lábai nem fáradnak el, csak a célja hajtha, előre, előre… kikerült az üreget, mely elnyelte volna, és elbújt a madártól, mely bekebelezte volna. A dús, zöldellő lombozat nyújt most neki menedéket, és elegendő táplálékot. A hernyó végre nekiláthat enni.
Először csak ízlelgeti a parányi, puha leveleket, majd mikor úgy érzi, hogy erre vágyott, megkóstolja a nagyobbakat is. Egyre falánkabb és falákabb, éhesége csillapíthatlan. A fa pedig hagyja, hogy ő egyen, egyen, amennyi csak beléfér. Megengedni neki, hogy ici-piciket még a gyümölcséből is lakmározzon. Hízzon meg, erősödjön, nőjjön nagyra, hogy elég erőt gyűjthessen a nagy útra.
A pici, törékeny hernyóból, kövér, erős hernyó váik. Ekkor érezi úgy, hogy készen áll bebábozódni. Saját maga készíti kemény ágyát, melyben napokig, akár hetekig is mocorogva, új formájáért küzd.
Mikor eljön az idő, a báb meghasad. Ebből a bábból, kimászik… egy pillangó. A hernyó, ami egykor volt, nem létezik többé: csupán egy csodálatos emlék, hiszen még mindig a szájában érzi a hűs, friss harmat cseppek, a lágy falevelek és a lédús gyümölcsök édeskés ízét. Erre gondolva nyitja szét, széles, színes, sziporkázó szárnyait. Tudja jól, hogy csak akkor tud repülni, ha mindkét szárnya megvan. Ha készen áll, és a szárnyak megszáradtak, akkor elhagyja a bábot, és útra kel: új otthont keresve magának. Hol fog ez a csodálatos teremtmény lakni? Egy tulipánon, egy rózsán, netalántán egy liliomon? Egy biztos… odaszáll majd, ahova a szárnyai viszik, és ha a szárnya jó helyre viszi, akkor azon a virágon új életet kezdhet, teljes boldogságban…
The End
